A bácsi elkészült a gyászjelentéssel. Olyan lett, mintha csak nyomtatták volna. Borotvaéles fekete keret, benne egyetlen bővített mondat:

Sajnálattal értesítjük a ház lakóit, hogy Ágotai Pál életének 83. évében, fegyelmezetten tűrt, hosszan tartó, súlyos betegség után, 2010. december 3-án elhunyt.

Elolvasta még egyszer, sóhajtott egyet, és reszketeg mozdulatokkal az ajtó felé indult. Az előszobában a kis komódból magához vett négy rajzszöget, és a lifttel lement a földszintre.

Odabotorkált a faliújsághoz, felmérte rá a lapot, és mikor látta, hogy az tökéletesen egyenesen áll, felül beleszúrta az egyik, majd a másik rajzszöget, aztán lesimította a lapot, és alulra is beszúrt két rajzszöget.

Ugyan fáradtnak érezte magát, és kissé sípolva vett levegőt, de csak azért is a kapuhoz ment, hogy megnézze, jól látszik-e a gyászjelentés. Jól látszott, bár ő ilyen messziről nem tudta elolvasni, de annyi biztosan látszott, hogy egy gyászjelentés van a faliújságra tűzve.

Visszatámolygott a lifthez. Meggyőződött róla, hogy onnan is jól látható a fekete keretes papír. Végre visszaindulhatott. Felfelé menet a felvonó szűk kabinja fémesen erősítette fel nehéz légzésének kásás, habos hangját.

Mire visszaért a lakásba, végtelenül kimerültnek érezte magát. Örült, hogy kitűzte a cédulát. Mára csak ennyit tervezett, és azt el is végezte. Bement a szobájába, hanyatt felfeküdt az ágyára, és meghalt.