Az albán közlekedés érdekes kevercse az európainak és a fejlődő világbelinek. Említettem már, hogy az autózást alapvetően, és ha csak tehetik, Mercedesekkel gyakorolják. A klasszikusnak számító W123-asoktól kezdve mindegyikből van egészen a legújabbakig.

Talán a kritikán aluli utak emléke él élénken az emlékezetükben, de valószínűtlenül lassan hajtanak. Országúton nem ritka harminc-negyven, de az autópályákon is erős többséget alkotnak a hatvannal araszolók. Egyszerűen nem sietnek. Akkor sem, ha négyszáz lóerős kocsiban ülnek.

Mi, ha autópályát láttunk, reflexből gyorsítottunk, mert most kell menni rendesen, amikor lehet. Sokára láttuk be, hogy egyrészt szinte mindig lehet menni, másrészt nincsenek távolságok. Így a szokásos forgatókönyv az volt, hogy százharmincról lassítva csodálkoztunk rá egy-egy helységtáblára, hogy már ott járunk.

A százharmincat nem véletlenül írom. Azt tapasztaltuk, hogy ennél gyorsabban azért nem lehet menni, mert előfordulhat, hogy egy lágy ívű kanyarban a kocsija mögött négy méterrel letett kis bójával jelzi a rendőr, hogy a belső sávban pihen, vagy hogy kölyök róka nagyságú kő hever az úton, vagy egyszer csak körforgalom vagy keresztbe araszoló jármű, vagy a korláton átmászó sokszoknyás asszonyok törik meg a monoton haladást.

A rendőrök sebességet is mérnek. Alighanem. Többször néztem farkasszemet az állványon figyelő mérőműszerükkel vesztett helyzetből, feleslegesen kirakott negyvenes táblánál százról. De érthetetlen módon soha nem állítottak meg. Feltételezem, hogy az albán és a magyar közúti szabálysértési adatbázisok nincsenek összekötve, és elhagyva a helyszínt nyugodt lehetek.

Az albánok annyira magától értetődően állnak meg a piros lámpánál, hogy az ember szinte beleásít, de a körforgalmakban azért előjön vadabb énjük, és igazi harmadik világbéli szokásokat vesznek fel: arra mennek, amerre hely van, csak előre néznek, hátulról dudálnak, és általában győz a gyorsabb, ügyesebb, erőszakosabb. Most volt először, hogy a volán mögött ért ilyen helyzet.

A néhányadik alkalomnál elhatároztam, hogy átengedem magam a flow élménynek. A kocsi orrát két másik közé, nagyjából irányba állítottam, és folyamatosan mentem előre, dudáltgattam, korrigáltam ha kellett, és nyugodt eltökéltségemmel egyértelmű jelét adtam, hogy én senki kedvéért nem állok meg. Úgy mentem át a körforgalmon – anélkül, hogy a legkisebb fennakadást okoztam volna –, mint a higany az emésztőcsatornán. Csodálatos érzés volt. A körforgalomig konokul mögöttem jövő magyar autót soha többet nem láttuk.