A fiú két kézzel tartotta a tányért, és csak a tortát nézte rajta aggódón, úgy igyekezett felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A hatalmas ajtó előtt megállt, megnyalta cserepes ajkát, és bekopogott.

Valami morajlást hallott, majd egy vékony férfihangot. – Tessék! Lassan lenyomta a horgas rézkilincset, és belépett. Egy valóságos óriást látott maga előtt. Egy elölről fedett íróasztal mögött ült. Lábai két oldalt kilógtak az asztal mögül, teste pedig szinte ráomlott. Itt-ott ételfoltos, kifényesedett inget viselt, gombjai utolsó erejükkel tartották magukat az ing bal és jobb oldalát szétfeszítő irdatlan test ellenében.

Az óriás az asztalból eredt hegynek látszott, mint aki egy azzal, mintha a bútor testének csekély kiegészítője lenne csak. Bal kezének húsos, egymástól szorongatott ujjai egy parányi tortavillát tartottak, karjai lassan, nagyon lassan előrefelé mozdultak.

A fiú zavartan az asztalhoz lépett, és gyorsan letette a tányért, majd hátralépett kettőt. Csak ekkor vette észre, hogy még valaki ül az asztalnál: a vékony hang tulajdonosa. Egy madárcsontú ember. Sárgásszürke bőrével szinte láthatatlanul simult az óriás ingéhez. Hatalmas szomszédja felé eső bal karját szorosan maga mellett tartotta, csak kezét dugta fel az asztal fölé, hogy egy papírt szorítson le vele.

Az óriás jobb karját a torta és a fiú közé emelte, a sütemény fölé magasodott, mintegy hatókörébe vonta, uralma alá helyezte, és először kitágult, majd tűnyire szűkült pupillával meredt rá. Öblöset nyelt, hatalmas száját szélesre húzta, de még csukva tartotta. Széles orra alatt a borostás feketeségben verejték csillogott.

A villával oldalba szúrta az előre felcikkezett tortát, felemelte az így a többi közül elidegenített szeletet, szemeit lustán lehunyta, és anélkül, hogy a szájához vagy a fogához ért volna, húsos, puha nyelvére ejtette, majd összecsukta a száját, és szétnyomta benne a tortát, hogy oldalt préselődött ki a tölteléke, és fentről lefelé és lentről felfelé roskadt össze a tésztája.

Az óriás garatját hörgette, fújtatva lélegzett ki, majd száját kinyitva be, és újra préselt, aztán nyelt egy nagyot. A cingár ember mindvégig mohón figyelte az arcát, hallgatta a kaffogását és a fújtatását, és most, láthatóan a folyamat végéhez érve bólintott egyet. Szabad jobb kezével hirtelen egy négyes számot írt a papírra a fiú neve mellé, és csak ennyit mondott. – Elmehet. Az eredményét ki fogjuk függeszteni.