Magyarország általában is igen szerencsés helynek számít a Földön a bolygó nagy részével összehasonlítva, de különösebben messze sem kell mennünk ahhoz, hogy beszédes viszonyítási alaphoz jussunk.

Ha magunkat úgy tartjuk számon, mint idegen hatalmak játékszerét, akiknek folyamatosan a puszta fennmaradásért kellett küzdeniük, akkor vessünk egy pillantást az albán történelemre, amiben gyakorlatilag semmilyen más bejegyzés nincs, mint hogy valaki(k) a komplett lenullázásukra tör(tek).

Egy tengerparti fürdőzős hasonlattal élve, ha mi vagyunk azok, akik sehogy sem tudnak kijutni a partra, mert ott már vannak, és/vagy effektíve visszatessékelnek minket, hátulról meg próbálnak beljebb, a mély víz felé terelni, akkor jól kell figyelnünk, hogy az albánokat észrevegyük egyáltalán. Ugyanis valaki ül a víz felszíne alá nyomott fejükön, és amikor már tényleg semmi vesztenivalójuk nincs, összeszedik utolsó erejüket, és fellázadnak, ami ahhoz elég, hogy egy lélegzetnyi levegőhöz jussanak, majd újra lenyomják őket. Évszázadokon át, gyakorlatilag megszakítás nélkül.

Külön bekezdésben szeretnék viszont azon sajnálkozni, hogy mennyire ismerős számunkra is az Albániában még megdöbbentőbben elő- és előkerülő jelenség, a belül hatalomhoz jutók gátlástalan, ragadozószerű ámokfutása, akik az országnak esetleg kínálkozó, vagy kieszközölhető – akár történelmi jelentőségű – esélyeket kizárólag a saját maguk hasznára fordítják, és jelentős energiákat fektetnek abba, hogy senki más – főleg az ország – ne járhasson jól. Őket politikusoknak nevezzük.