A zenekarra 1968-ban figyeltek fel. Úgy szólt a dobjuk, ahogy a fáról hulló dió koppan, úgy pengett a gitárjuk, ahogy a harmat csilingel a fűszálon, az énekük úgy járta át az eget, ahogy a nap fénye átszűrődik a bárányfelhőn. Nem a békéről és nem a szeretetről zenéltek, de maga voltak a béke és a szeretet. Egy tisztáson éltek, vékonyszálú hajukat borzolta a szél, lábukat friss patakvíz mosta, szemükben a napsugár csillant, friss vizet ittak, az erdő gombáit és gyümölcseit ették.

Az emberek meglátogatták őket, letelepedtek melléjük a tűz köré, és hallgatták őket. Aztán egyre többen jöttek, míg végül nem volt olyan pillanat éjjel vagy nappal, hogy ne lett volna ott valaki, aki nyugalmat ne merített volna a művészetükből. Nyáron fesztivált rendeztek a réten. Ők voltak középen. Úgy, ahogy voltak, el sem mozdultak, csak zenéltek, csak énekeltek, az emberek pedig hallgatták őket, és megteltek békével.

Később egy lemeztársaság kereste fel őket. Ideiglenes, hangszigetelt sátrat vontak föléjük, úgy vették fel a zenéjüket, és szétrepítették a világba. Ők egy fillért sem kértek, és egy fillért sem kaptak. A lemeztársaság tulajdonosai meggazdagodtak, ők pedig csak zenéltek tovább.

A világsiker új látogatókat hozott szerte a világból. Igazi zarándokhellyé váltak, a lelki békét keresők jöttek látni és hallani őket Argentínától Kanadáig, Ausztráliától Angliáig. Kezdetben a zenéjüket elfogódott csend vonta burokba, de aztán egyre nagyobb lett a jövés-menés, később pedig beindultak a büfékocsik aggregátorai, majd a kemping alapzaja telepedett a völgyre, hogy utóbb az építkezések morgása és csörömpölése hatalmasodjon el.

De ők csak zenéltek, mintha mi sem történt volna. Egy darabig messziről hallani lehetett őket, aztán már csak egyre közelebbről. Kicsit később már csak kevesek tudták elkülöníteni a zenéjüket a hangszórókból jövő muzsikától és a reklámoktól, egyre többen pedig úgy érkeztek a völgybe, hogy már nem is tudtak róla, hogy is indult az egész.

Aztán egyszer egy testvérpár érkezett, hogy lássák, hallják, átéljék végre, amit a szüleik meséltek nekik a régi időkről. De hiába hatoltak egyre beljebb és beljebb, nem hallották a lélek zenéjét, nem látták a Napot átrémleni a vékonyszálú, szélfútta hajakon.

Aztán, amikor a legmagasabban állt a nap, áramszünet vágta el a zajt, és csendbe borult minden. De a zenészeket így sem lehetett hallani. A testvérek ekkor fedezték fel, hogy a lélek zenészeit még jóval az ő érkezésük előtt agyontaposta az arctalan tömeg.