Utazni már utaztam jobbkormányos autóban, és persze bizarr érzés, de vezetni most vezettem először. Az is bizarr. A probléma kettős. Egyrészt az út rossz oldalán kell menni, másrészt szintén a rossz oldalon kell ülni. 

A dolgok tükrözése szerencsére nem teljes: a pedálok sorrendje, és az index ablaktörlő-karhoz való viszonya ugyanaz, mint nálunk. Felteszem, hogy e könnyítések nélkül jóformán lehetetlen lenne jobbkormányos autót vezetni. 

A váltó sincs tükrözve, úgyhogy balra fent van az egyes. Ezzel általában nem is volt gond, ha már eljutottam odáig, hogy a bal kezemmel keressem a váltót. De azért hirtelen helyzetben, vagy bambulásból eszmélve a jobb kezem lendült. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy az agynak valahogy kézenfekvőbb a tükrözés, és valami olyan logikát követ, hogy felém vagy el tőlem váltok. De ez is kiverhető a fejből. 

A kocsit érezni nálunk azt jelenti – többek között –, hogy tudjuk, meddig tart a jobb oldala, elférünk-e vele valahol vagy nem. A bal amúgy is ott van az orrunk előtt, a bal könyökünk alatt. Talán ez volt a legfogósabb, legalattomosabb probléma. Ugyanis erre sehogy se akart átállni az agyam, és örömmel nyugtáztam, hogy pompásan tudom, hol a kocsi jobb oldala. Majd rendre észrevettem, hogy ugyanezt a balról nem mondhatom el, és igencsak közel járok már a padkához, járdaszegélyhez vagy falhoz. Erre a három nap során folyamatosan, tudatosan oda kellett figyelnem. 

A saját autómban rutinból nézegetek a belső tükörbe, a jobbkormányosban – érdekes módon – csak a harmadik napon tűnt fel, hogy eszembe sem jutott addig belenézni. Valószínűleg annyira elvonta a figyelmemet a sok más odafigyelnivaló, hogy erre már végképp nem maradt kapacitásom. Gyakorlatilag csak a jobb külső tükröt használtam. 

Persze a legkézenfekvőbb különbség az itthoniakhoz képest az, hogy az út bal oldalán kell menni, és ennek megfelelően jobbról előzni. Ez a legkönnyebben a sztrádán szokható meg: néhány bátortalan előzés után bevésődik, hogy bal oldalt a helyünk, és jobbra kell sávot váltanunk, ha gyorsabbak vagyunk. Nagy segítség, hogy az angolok következetesen balra tartanak, nem trónolnak feleslegesen a belső sávban vagy középen. 

A sima utakon se gond balra tartani, főleg, ha más közlekedőket is látunk a környéken. Nélkülük azért előfordulhat, hogy a jobb oldali sávot választjuk. A legnehezebb a körforgalom. Az ember csak ránéz a táblára, hogy majd az átellenes végén kell kimenni, és már szembe is találja magát egy kisebb sor angollal, akik a legkisebb izgalom nélkül várakoznak, és mutatják, hogy merre lenne érdemes mennem. Általában is jellemző, hogy nem bosszantják fel magukat közlekedési szituációkon, de ilyen helyzetekben ez különösen sokat emel a töketlenkedő komfortérzetén. 

Észak Walesben – nem mellesleg elképesztően gyönyörű helyeken – sikerült kanyargós hegyi utakon is mennünk. Na itt összeadódik minden. A kocsi meglepő módon önálló életet élő bal oldala a hegyoldal felé törekedve, a fakézzel bénázott visszaváltások, a felismerés, hogy tükrünk is van. Mindezek ellenére a végén már ráéreztem az ízére, és egyre nagyobb kedvvel hajlítgattam a Cliot a kanyarokba, egy kicsit azt képzelve, hogy egy – a meggyőződésem szerint éppen az ilyen helyzetekre megalkotott – angol roadstert vezetek. 

Saját, rövid kis tapasztalatom alapján megalapozottnak érzem azt a véleményt, amit rutinos kétlakiak mondanak, miszerint ha visszaülünk egy balkormányos autóba, nem kell újra bevésnünk a jobbkormányos által felülírt rutinokat, hanem a két dolog önálló életet él. Ha beül az ember egy autóba, attól függően, hogy ott hogy helyezkednek el a kezelőszervek, a megfelelő rutinkészlet aktiválódik.