A nevetés, ahogy az épp imént, épp általa előadott szőke nős viccén nevetett, szétáradt egész testében. Felfújta a tüdejét, oxigén-dús vérrel fröcskölte tele az izmait, majd’ kicsattant. Széttett lábakkal ült feljebb a padon (a röhögéstől lecsúszott), öklével törölte ki a könnyeket a szeméből, bicepsze meg-megugrott közben. 

Ahogy letörölte a sós cseppeket, és még édes görcsösen, röviden röhintett párat, hirtelen egy szőke nő dús hajkoronáját látta mézszínűen szétszórni a nap meleg fényét. A torkán akadt a nevetés, és a helyére egy pillanat alatt az a szorongató érzés ült, ami gyerekkorában öntötte el, ha úgy érezte, anyja megvonta tőle a szeretetét valami csínytevés miatt. 

Agya lázasan kapkodni kezdett az előző pillanatok elvétett morzsái után: vajon hallotta a lány? Ha igen, ugye viccnek vette? Ha nem találta tréfásnak, azért lehet még esélye nála? Nem feltétlenül most azonnal, de úgy általában? Mert ha nem, akkor ő is csak egy ugyanolyan ostoba szőke picsa, aki aztán csodálkozik, hogy le hülye szőke picsázzák, meg vicceket mesélnek róla – gondolta, és kedve lett volna megütni azt a szerencsétlen balfasz haverját, aki soha a rohadt életben nem tudott még időben kapcsolni, és most is még javában kuncogott mellette a padon.