Közismert, hogy a britek meglehetős hatást gyakoroltak egykori gyarmatukra, Indiára. Ez látszik a szubkontinens épületein, a vasúthálózatán, a bürokráciáján, és még sorolhatnám. De hogy mindez a vendéglátás kapcsán fog eszembe jutni, arra nem számítottam. 

A londoni kiruccanásunkhoz – természetesen – ár alapján választottunk szállást. Legyen olcsó, és be lehessen csukni az ajtaját, nagyjából ennyi, amit tudnia kellett. A Queens Hotel nyert. Az épületnek különös, dekadens bájt kölcsönzött, hogy a még mindig érzékelhető eleganciáját betonozott sarkokkal, kifényesedett szőnyegekkel, és elhanyagoltsággal tompították. Az egyik falon lógó képen az eredeti tulajdonosok voltak láthatók. Büszkén néztek a kamerába. Nem látták a jövőt, ez egyértelmű.

Az egész tényleg olyan volt, mintha Indiában lettünk volna. Mindenki nagyon kedves volt, és semmi nem sikerült elsőre. Az érkezésünk előtt pár nappal levontak a számlámról tizennégyezer forintot. A pultnál – a biztonság kedvéért – rákérdeztem, hogy ebben mi a pláne. A minket fogadó hölgy azt mondta, biztos lehetek benne, hogy ők nem vontak le semmit, hiszen a jól bevált gyakorlatuk szerint csak akkor kell fizetni, ha a vendég megérkezik. 

Kezdtem feszültté válni, de egy, a lelki állapotomat érzékelő indiai figura lépett elő, és megkérdezte, hogy mi a gondom. A csajról kiderült, hogy most tanul be. A muksó elmondta, hogy ezt amolyan biztonsági letétként zárolják a számlán, ha nem bukkannék fel, vagy kárt okoznék, meg ilyesmik. De ha nekem úgy jó, oldjuk meg úgy, hogy most ennyivel kevesebbet vonnak le, amikor fizetek. Ok, részemről rendben van – mondtam –, majd odaadtam a kártyámat, amiről rögtön le is vonták a teljes, tehát az iméntivel nem csökkentett összeget. Félreértettük egymást? Na mindegy, legyen szoba, aztán ezzel majd később foglalkozom. 

A 610-est kaptuk. Mutatták, hogy arra, hátrafelé kell menni. Elindultunk, de a takarítónő szólt, hogy még nem végzett. Leültünk a snooker asztal mellé, és vártunk, amíg elkészül. Végre mehettünk. Az ajtó mögött csak lépcsőház volt, de semmi jel, hogy pontosabban merre kell menni. 610… Biztos felfelé. Talán épp a hatodikra. Az elsőn ellenőriztem, hogy a számozásnak van-e köze az emelethez. Stimmelt. Akkor fel a hatodikra, mindenek előtt pedig be a liftbe. Épp hogy befértünk a cuccokkal, alig bírtam ráfordulni a konzolra. Csak három emelet volt. 

Lementünk megkérdezni, hogy hol a 610-es. Az alagsor felé irányítottak. Egy ajtóra ragasztott gyűrött papírról olvastuk le, hogy ott kell bemenni. Végigmentünk egy hármat kanyargó folyosón. Az utolsó ajtó volt a miénk. Bedugtam a kártyát. Semmi. Kipróbáltam az összes elforgatásos kombinációt. Az eredmény ugyanaz. 

Nem működik a kártyám – mondtam a recepcióhoz visszasétálva. Erre elkísért valami front office manager. Kinyitotta az ajtót. Szomorúan láttam, hogy a szobát lakják: tele volt táskákkal. Ez nem a mi szobánk. Megint előkerült a takarítónő, aki mondta is, hogy ja, hát ő nem is ezt, hanem a 601-est takarította ki. (Hallottam is korábban, hogy ezt mondják neki, de azt hittem, nem a mi szobánkra vonatkozik az utasítása). A manager telefonálni kezdett, hogy hogy képzelik a beosztottjai, hogy ilyen helyzetbe hozzák a kedves vendéget, a takarítónő meg kiabált neki, hogy adjon nekünk másik szobát, és kész. Újra arra kértek minket, hogy várjunk egy kicsit, amíg ezt megoldják. 

Azt is kivártuk. Megkaptuk a 618-ast. Be is mentünk a már ismert folyosóra, elmentünk a legvégére, meg még azon is túl, de konkrétan a 618-as nem volt sehol. A beszögellésekben sem. Megint a takarítónőt találtuk meg, és hívtuk segítségül. Megmutatta, hogy a mi szobánk nem a mögött az ajtó mögött keresendő, amire az van írva, hogy 601-től 618-ig, hanem egy másikon, aminek a lefoszlott, ragasztott cetlién más nem is szerepel, csak a 618. 

A 618-as egy lichthofszerű képződmény szemközti oldalában nyílt, ahol két vagy három összenövesztett épület találkozott. A szoba maga – éppen ezért – félhomályos, de tiszta és rendezett volt. Jót aludtunk. 

A másnapi reggeli a takarmányozás kategóriájába tartozott. Kukoricapehely volt, vaj meg dzsem. Ezen kívül sápadt gépkenyereket lehetett áthajszolni négyszer egy cirkulációs pirítógépen, hogy kis kompromisszummal pirítósnak nyilvánítható kenyerek kerüljenek ki belőle végül. Ezek a kenyerek alapállapotukban teljesen élvezetmentesek, a fenti módon hőkezelve pedig épp elviselhetőek. 

Este, amikor beillesztettem a kártyát a helyére, és az ajtó mozdíthatatlan maradt, a legkisebb meglepettséget sem éreztem, hanem indultam a recepcióra. Mosolyogva mondták, hogy persze, hiszen minden este élesíteni kell a kártyát. Amikor négy perccel korábban egymásra mosolyogtunk, még hasznosabbnak, még időszerűbbnek éreztem volna ezt az információt. Visszamentem a kártyával, ami nem nyitotta az ajtót, úgyhogy újra felmentem a recepcióhoz, és nem is reklamáltam, hanem egyszerűen egy másik alkalmazottnak adtam, hogy élesítse. Neki sikerült. 

Az ágyak tömése egyszerűen hibátlan volt, ha bármennyivel puhább vagy keményebb lett volna, az rontott volna rajtuk. A környék is kulturált volt, kifejezettem élvezetes volt az a tízperces séta, amíg a városi vonathoz értünk. 

Ha legközelebb arra járok, szerintem újra ezt a hotelt fogom választani. Hiszen végül is itt minden sikerült. Másodszorra. A zárolást azóta feloldották.