Bemegyek a WC-be. Két fülke van. Az egyikben van valaki. Érzem, hogy az előbb még javában zajlott valami, aminek éppen hirtelen érkezésem vetett véget. Csend van. Feszült csend. Bemegyek a szabad fülkébe, letörölgetem a deszkát, és ráülök. – Ó, ba… – hallom oldalról a szomszéd ijedt, de helyzetébe belenyugvó hangját. A mondat további részét sziszegő, bugyborékoló hang söpri el. Utána megint feszült csend. Közben elhelyezkedtem, úgyhogy kinyitom az újságot, és kiengedek egy nem túl rövid, de nem is túl hosszú, ropogós fingot. – Köszönöm! – hangzik jobbról, majd a feszült csend helyét önfeledt, feltartóztathatatlan, csattogó fosás hangja tölti ki.