Fogom a fejem a félhomályos folyósón, szorítom a két tenyerem közé, a szememet olyan erővel tartom csukva, hogy szinte hallom, ahogy zúg, de nem bírok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor minden elromlott.

Mióta van az, hogy ha nem érteném a nyelvet, azt hihetném, hogy szó van valamiről, mert mindenki bólogat, mert mindenki hozzászól? De nincs szó semmiről. Ha megkérdeznek, nem tudod, mit mondj, mi volt, de a lélekjelenléted kisegít, rátalálsz a szerepedre, és hallod magad, ahogy pár hangsort elismételsz, és mindenki megkönnyebbülten sóhajt. Mehet tovább a darab.

Mióta van az, hogy ha valakit futni látsz egy papírral, tudod, hogy nem fog megérkezni sehova, csak meg akar szabadulni tőle, át akarja adni valakinek? Hogy arra a papírra csak az van írva, amit pár perccel korábban valakivel a szerepe mondatott? Azt a papírt beteszik a többi közé. Van már belőle egy köbméter. Valahogy rendet kéne tenni már, de minél többet olvasod őket, annál halványabb rajtuk az értelem betűje. Áthúzod, ami belül üres, és nem marad semmi. Aztán gyorsan visszacsinálsz mindent, és visszatömöd a papírokat a helyére. Nem te fogod megmondani. Nem te fogod eltakarítani. Majd hülye leszel.

Figyelj, én nem az vagyok, akinek gondolsz. Engem nem érdekel az életérzés, én szarok a legújabb trendre, meg a kettővel ezelőttire is. Ez egy zenelejátszó, nem? Én nem a virágos mezőn akarok futni, hanem azt akarom, hogy szóljon a zene, basszátok meg! Igen? Másnak is ez a baja vele? Újat? Kedvező konstrukcióban? Kinek éri meg, bazmeg?! Add vissza a picsába, nem hagyom itt két hétre. Fújok bele WD-40-et.