A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Szamárköhögés

2009. augusztus 19. - suhodminyák

Gyerekkoromból az rémlik, hogy csapásként éltem meg, ha magyar film ment a TV-ben, és a közvélekedés is az volt, hogy a nálunk készült filmek szarok. Na de az ember közben felnő, és elkezdi kapizsgálni a könnyed szórakozás és a művészet közötti különbséget.

Töretlen fejlődésembe vetett hittel, nyitott szívvel, optimistán ültem le tehát a Szamárköhögés című film elé, és szinte egyszerre megértettem, hogy minden vád, amit annak idején összehordtak a magyar filmről, igaz volt.

Az egész olyannak tűnt, mintha egy baráti társaság sztorizgatna egymás szavába vágva'56-ról, meg arról, ami még az eszükbe jut, viccesnek szánt fragmentumokat böfögnek fel, amikre a beavatott többiek már csak bólintanak, hogy igen, igen, az kurva jó volt, amikor a Franciska.

A fősodor (bár bizonytalan vagyok, hogy végül is mi lenne az) nem kap hangsúlyt, csak egy a sok szilánk közül. Van '56, vannak a családi viszonyok, van a nagyobbik testvér érdeklődése a nemiség iránt, meg van a kezdő színésznők számára kötelező mellvillantás. Egy család érdektelen, hanyagul összerakott története a történelem egy olyan epizódjáról, amiről – érzésem szerint – ötvenszer drámaibb / sodróbb / sötétebb / mókásabb mozgóképet lehetett volna festeni.

Úgy tekintek magamra, mint aki tudja, mi történt '56-ban, meg milyen volt az ország klímája annak idején, az utalásokat is értem, amik mellett egy, a világ másik felén élő néző lassítás nélkül menne el, de a dolog mégis hidegen hagy. Se viccesnek, se drámainak nem találtam a jeleneteket. A megértés nem okozott örömet, csak a „na és?" kérdést csalta elő belőlem.

Külön kellemetlenségként éltem meg a szereplőválasztást. Úgy éreztem, hogy adva van a baráti társaság, a nyolcvanas évek sztárszínészei, meg a haveri kör gyerekei, tehát a például az USA-ban a végletekig hajszolt keresgélésekre és válogatásokra semmi szükség. Így lett az ötvenhárom éves Garas Dezső anyósa az ötvennégy éves Törőcsik Mari, és így hasonlítottak Garas és a testvére egymásra annyira, mint egy ló és egy pénztárgép.

A gyerekszínészek közül egyetlen egy volt, aki az amúgy teljesen szükségtelen, hozzáadott érték nélküli állatkínzós jelenetnél valami színészinek látszó képességet mutatott fel, de félek, hogy ott is csak magát adta, amikor lelketlenül, gonoszan vigyorgott. A valós kvalitások akkor csúcsosodtak ki a leginkább, amikor az egyik srácot lelőtték a kézihajtányról, és a megállás után ezzel a többiek is szembesültek. Az elvárható pánik vagy sokk helyett egy gyík mimikájával várták, hogy a rendező bácsi intsen nekik, hogy most már el lehet futni a helyszínről.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr275032337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása