Gyerekkoromból az rémlik, hogy csapásként éltem meg, ha magyar film ment a TV-ben, és a közvélekedés is az volt, hogy a nálunk készült filmek szarok. Na de az ember közben felnő, és elkezdi kapizsgálni a könnyed szórakozás és a művészet közötti különbséget.
Töretlen fejlődésembe vetett hittel, nyitott szívvel, optimistán ültem le tehát a Szamárköhögés című film elé, és szinte egyszerre megértettem, hogy minden vád, amit annak idején összehordtak a magyar filmről, igaz volt.
Az egész olyannak tűnt, mintha egy baráti társaság sztorizgatna egymás szavába vágva'56-ról, meg arról, ami még az eszükbe jut, viccesnek szánt fragmentumokat böfögnek fel, amikre a beavatott többiek már csak bólintanak, hogy igen, igen, az kurva jó volt, amikor a Franciska.
A fősodor (bár bizonytalan vagyok, hogy végül is mi lenne az) nem kap hangsúlyt, csak egy a sok szilánk közül. Van '56, vannak a családi viszonyok, van a nagyobbik testvér érdeklődése a nemiség iránt, meg van a kezdő színésznők számára kötelező mellvillantás. Egy család érdektelen, hanyagul összerakott története a történelem egy olyan epizódjáról, amiről – érzésem szerint – ötvenszer drámaibb / sodróbb / sötétebb / mókásabb mozgóképet lehetett volna festeni.
Úgy tekintek magamra, mint aki tudja, mi történt '56-ban, meg milyen volt az ország klímája annak idején, az utalásokat is értem, amik mellett egy, a világ másik felén élő néző lassítás nélkül menne el, de a dolog mégis hidegen hagy. Se viccesnek, se drámainak nem találtam a jeleneteket. A megértés nem okozott örömet, csak a „na és?" kérdést csalta elő belőlem.
Külön kellemetlenségként éltem meg a szereplőválasztást. Úgy éreztem, hogy adva van a baráti társaság, a nyolcvanas évek sztárszínészei, meg a haveri kör gyerekei, tehát a például az USA-ban a végletekig hajszolt keresgélésekre és válogatásokra semmi szükség. Így lett az ötvenhárom éves Garas Dezső anyósa az ötvennégy éves Törőcsik Mari, és így hasonlítottak Garas és a testvére egymásra annyira, mint egy ló és egy pénztárgép.
A gyerekszínészek közül egyetlen egy volt, aki – az amúgy teljesen szükségtelen, hozzáadott érték nélküli – állatkínzós jelenetnél valami színészinek látszó képességet mutatott fel, de félek, hogy ott is csak magát adta, amikor lelketlenül, gonoszan vigyorgott. A valós kvalitások akkor csúcsosodtak ki a leginkább, amikor az egyik srácot lelőtték a kézihajtányról, és a megállás után ezzel a többiek is szembesültek. Az elvárható pánik vagy sokk helyett egy gyík mimikájával várták, hogy a rendező bácsi intsen nekik, hogy most már el lehet futni a helyszínről.