Nekem nagyon kevés jó tanárom volt. Közülük messze a legjobb rajzot tanított általános iskolában – sajnos talán csak egy évig. Mosolygós képű, szakállas figura volt, akin messziről látszott, hogy jól érzi magát a bőrében, örömét leli az életben, így még arra is jutott energiája és kedve, hogy szeresse a gyerekeket. Nem küzdött azzal a vélt vagy valós démonnal, hogy mire tartja a többi tanár, hanem élvezettel, átgondoltan tanított.

Erre akkor jöttem rá végérvényesen, amikor egy hosszabb időszakra csoportokra oszlott az osztály, és mindenki azzal foglalkozhatott, amivel akart. Voltak persze korlátok, de a szabadságunk ezzel együtt is soha nem látott méreteket öltött.

Voltak, akik szobrászkodtak, mások óriásplakátot festettek. Mi filmforgatásba kezdtünk az iskola pincéjében egy nyolcmilliméteres(?) kézi kamerával. Fogtunk pár falinaptárt, és háttérként használva a képeit modellrepülőt lógattunk a képtérbe, mintha különböző tájakon, hegyek felett és folyóvölgyek mentén repülne a masina, majd az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő villanóporral festettük alá az elkerülhetetlen katasztrófát: a repülőnek pusztulnia kellett; teljes volt az egyetértés közöttünk, hogy a film nem végződhet happy enddel.

Ugyan arra is kerítettünk időt, hogy a közben begyűjtött, de még kijavítás előtt álló kémia dolgozatok alapján finomhangoljuk a sajátunkat, vagy házi feladatot készítsünk a következő órára, de mindezt szükséges rossznak fogtuk fel, alig vártuk már, hogy a filmmel foglalkozhassunk.

Bemértük, hogy honnan kell venni az eseményeket, hogy csak az látszódjon, aminek kell, hogy honnan kell világítani, hogy milyen szögből, milyen íven kell belógatni a gépet, hogy milyen vékony damil kell, és hol kell felfüggeszteni rá a repülőt, hogy a mozgása a lehető legéletszerűbb legyen, stb. Sokat dolgoztunk vele, és nagyon élveztük. Alkottunk.

Amikor kész lettünk, az egész osztálynak bemutattuk az alkotásunkat. Lesötétítettük a termet, a többiek néma csendben várták a vetítést. Talán hangot is raktunk valahogy a képek alá, de nekem ez utóbbiak vésődtek be inkább az emlékezetembe. A sötét, erős koncentrációval azért kivehető háttér elé furcsa íven billegő repülő lengett be borotvaélesen látható damilokon, majd a dolog megismétlődött párszor más és más háttér előtt, hogy végül az egész vásznon a magasfehér beégés hatalmasodjon el – mivel a villanópor fénye többszörösen felülmúlta a kamera által feldolgozni bírt szintet.

Azonnal rengeteg tanulság esett le elsősorban a világítással kapcsolatban, a legmeglepőbb pedig az volt, hogy az egész film milyen rövid ideig tartott a sok befektetett munkaórához képest. István bácsi – kis meglepetésünkre – megdicsért minket. És ha belegondolok, igaza volt. Első próbának egész jó volt, amit összehoztunk, és rögtön volt harminc ötletünk, hogy legközelebb mit csinálhatnánk jobban. És még élveztük is. Ja, így is lehet tanulni?