A két idős hölgy elmélyülten kártyázott, és zajosan szürcsölve a teáját iszogatta, amikor két, szokatlanul mélyen hangzó koppantást hallottak az ajtó felől. Összerezzentek, és aggódó tekintettel néztek egymásra. A fiatalabbik még meg is ingatta a fejét, hogy nem, az nem lehet, hogy kopogtattak. Ki kopogtathatna pont most, pont itt? Az idősebbik habozás nélkül bólintott, mohón fogadta el húga ki nem mondott gondolatát.

Csak egy kör ment le, mikor a kopogtatás – ezúttal háromszor – megismétlődött. Mindketten némák maradtak pár feszült hallgatózással töltött másodpercig, aztán az előbb bólintó hölgy nagyon halkan, bizonytalanul így szólt: – Azt hiszem, kopogtattak. – A hangsúlyt a végén kissé felvitte, mert már közben megijedt a kimondott szótól, és remélte, hogy húga erősebb lesz nála.

Ahogy bízott benne, úgy is történt. Az először is nemet intő húg ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, de fojtottan suttogva válaszolt: – Nem! – A magát elszóló megkönnyebbült. Hevesen bólogatott, és szinte csak az ajkait mozgatva, hang nélkül mondta sokkal inkább magának, mintsem a testvérének, hogy persze, hát hogy is kopogtathattak volna, az a valószínűbb, hogy ő téved, hiszen rosszabbul is hall a nála két évvel fiatalabb húgánál.

A húg egy határozott mozdulattal erélyesen csendre intette nővérét. Mindketten visszafojtott lélegzettel várakoztak. Az ajtó másik oldalán tétován állt egyik lábáról a másikra egy feketeruhás, sápadt küldönc. A halál küldönce. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy nem tudta kézbesíteni a testvérpárnak az értesítést, amiből a közeljövőben természetes halállal halók szokták megtudni, hogy mi vár rájuk.