Már vagy egy hónapja bejelentkeztünk, és a hétvégén eljutottunk az Olimpiába. Ez egy görögösem berendezett kis étterem. Azért görögös, mert úgy maradt, miután az előző tulajdonos elengedte a kezét. A „kávézó” kitételre ugyanez vonatkozik. Egyébként gasztronómiai fellegvárnak szánják.
Az asztalfoglaláskor kikötötték, hogy ha kilencen megyünk, akkor csak a hatfogásos menüt választhatjuk. Az itt a rendszer, hogy sok (4-5-6) egészen kis adagot hoznak ki; egyik sem több kóstolónál szinte. Ezért nem is a jóllakás a kitűzendő cél, hanem egy pár órás utazás az ízek birodalmában. Egy táblára írják fel, hogy aznap milyen alapanyagokból dolgoznak.
Az elején – ellentétben a telefonon megbeszéltekkel – választanunk lehetett, hogy öt vagy hatfogásos kalandhoz van-e kedvünk. Ki így, ki úgy választott. Én ötöt. Először egyszerű, de finom fehér- és rozskenyeret kaptunk éppen tökéletesen kenhető, zamatos házi vaj hasábokkal. Rögtön kértünk a ház borából, a Királylánykából. Friss, kicsit buborékozó volt, nekem inkább nem ízlett, mint igen. (A borokhoz egyáltalán nem értek, csak azt tudom – némelyiknél – feleleveníteni (azt is segítséggel), hogy mi volt az, meg azt, hogy nekem ízlett-e).
Ezután megkérdezték, hogy allergiás-e közülünk valaki bármilyen ételre. Szép gondolat; máshol még nem hallottam felvetni, pedig gyakorlati haszna van (bár kétségtelen, hogy egy szokványos étlap jól szűrhető ilyen szempontból). Felírták a találatokat egy papírra. Az asztalunknál ülő két érintett egyike valahogy úgy fogalmazott, hogy azt úgy is lehetett érteni, hogy nem szereti – adott esetben – a TV paprikát. A hölgy erre játékos keménységgel, de tétovázás nélkül vágta vissza, hogy nem azt kérdezte, hogy szereti-e. Nekem személy szerint nem tetszik ez a fajta tréfa, de azért semmiképpen nem nevezném otrombaságnak.
Hamarosan megjött a tulajdonképpeni első fogás, kacsamáj füstölt tokhal szelettel és chilivel megszórt mangópürével. (Minden körben, a kiosztás után pár szóban elmondták, hogy mit kaptunk, és a szódát folyamatosan utántöltötték). Na, ez egészen elképesztő volt. A máj ránézésre mintha nyers lett volna, de nem. Az állaga egyesítette a folyékonyt a szilárddal. Omlott, zamatos volt és úgy harmonizált a tokhallal, mintha egy vérből valók lennének. Elképzelésem sincs, hogy ezt hogy kell csinálni, így azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy otthon reprodukálni tudnám bármilyen alacsony szinten is. Ekkor intettem a környéken kolbászoló srácnak, hogy az ötös rendelésemet szeretném hatosra módosítani. Csóválta a fejét, hogy nem hiszi, de megkérdezi a főnököt. Odajött a főnök, neki is megismételtem a tervemet, ő is megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy szól az asszonynak. Odajött az asszony, aki kerek-perec megmondta, hogy erről lecsúsztam, majd ha legközelebb jövök, hatot rendelek. Rezzenéstelen arccal viseltem az engem ért csapást. Ehhez a fogáshoz Tóth Sándor chardonnay-ját ittuk. Elképesztően finom volt; illatos, ízes, és még ezernyi olyan erénye volt, amire nem ismerem a megfelelő szavakat.
A következő fogás posírozott (63,5 fokon, másfél órán keresztül főzött) tojás volt medvehagymával és libatepertővel. A tojás se lágy, se kemény nem volt, hanem éppen a kettő között lebegett. Ízben ez nem jelent semmi különöset, a posírozást inkább „csak” jópofaságnak mondanám. Amúgy ízlett, egy kis rozskenyeret is ettem hozzá.
Ezek után hipp-hopp jött a következő fogás; zöldspárga spárgamártásban, kucsmagombával és szalonnával. Emellé is illett a kenyér, de csak óvatosan, nehogy eltakarja a spárga meg a kucsmagomba friss ízét. Inkább csak a mártásba nyúltam bele vele. Ez a fogás is nagyon finom volt, de megint csak nem a tokhalas kacsamájhoz fogható. Egyébként Szepsy zöldveltellinit ittunk hozzá, ami megint csak príma volt.
Aztán rettenetes dolog történt. Csirkét kaptunk rizottóval és cukorborsóval (zsengén, héjastól). A cukorborsó nagyon jó volt, a rizottó könnyen reprodukálható (csak én nem csinálnám ilyen édesre). A csirkéből szerencse dolga volt, hogy szárnyat vagy combot kapott az ember. Nekem szárny jutott. A leölt állatnak még erősen vérzett a könyöke, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy a késsel sebet ejtsek a húsban. Vitán felül, objektíve nyers volt. (A hölgy, amikor elvitte a tányérokat, rá is kérdezett, vagy inkább mondta, hogy nem sült át).
Ezután az eddig csak percekre rúgó várakozási idő alaposan megnyúlt, de ez egyáltalán nem volt zavaró, éppenséggel bele is fért egy kis szünet. Kacsa volt a következő fogás gyömbéres dinsztelt fehérkáposztával és birsalma mártással. A káposzta sajnos el volt sózva, de így is érezni lehetett, hogy milyen friss, üde, és hogy illik hozzá a gyömbér. A kacsában az volt a különleges, hogy a tányérra kerülő három darab közül kettő külön sült, egyet pedig egy egyben sütött kacsáról vágtak le (vagy fordítva). A két szélső átsütött de szaftos, puha de ízben gazdag volt. Ezekkel maximálisan meg voltam elégedve. A középső – szándékosan – véres volt. Akinek ez bejön, annak ízlett, nekem eleve kifogásom van az ilyesmivel szemben; a marhát sem szeretem véresen. A közben kortyolgatott bor St. Andrea pinot noir volt. Szintén kitűnő.
Nyúlgerinc bok choy-jal (kínai zöldségféle) volt a következő – azoknak, akik hat fogást kértek. Az ötösök a hatosok kegyelméből juthattak falatokhoz. Én is megkóstoltam két katonát. Finomak voltak, de a pikáns beütésük nekem nem tetszett igazán (ezt persze nem hibaként tartom számon). Itt is az volt az érzésem (meglehet, tévesen), hogy ilyesmit én is tudnék.
Innentől a levezetés következett. Először három sajtocska. Az első (és ebben a sorrendben is javasolták a fogyasztásukat) egy savanykás kecskebrie volt, középen egy markánsabb, érettebb, sárgásabb, de még nem tolakodó juhsajt, a másik szélen pedig gesztenyemézzel a tányérhoz tapasztott blue jellegű tehénsajt. Mindegyik Nagykőrösről származott, mindegyik kifogástalan volt; nekem – jellegénél fogva – a juhsajt volt a kedvencem.
Desszertnek megint csak olyat kaptunk, ami magától nem feltétlenül ugrik be az embernek: nagyszombatfai kecskekrémsajtot friss eperágyon, csokoládéval megcsorgatva. Hát ez ízorgia volt. Fanyarság és nedvesség jött a sajtból és az eperből. Édes a csokoládéból és az eperből. A csoki volt a legkevesebb, szinte csak jelzésszerű, de úgy tűnik, hogy ez az optimum. (Máskülönben azt gondolom, hogy az epret csokival keverni isten akarata ellen való).
Szóval kisebb-nagyobb hullámzásokkal úgy jött ki a lépés, hogy az eleje és a vége is fejedelmi volt. Ha a nyers csirke nem lett volna, szinte maradéktalanul elégedett lennék. Érthetetlen, hogy ilyen hiba hogy csúszhatott be.
Az az érdekes, hogy az egész ételsor végül is volt annyi, mint egy normál étkezés, amitől jóllakik az ember, de attól, hogy mindig csak csipegettünk, és az egész eltartott héttől vagy fél tizenegyig, soha, egy pillanatra sem teltem el. Ezt egyértelmű pozitívumként könyvelem el.
Elmentünkben megkérdezték – persze –, hogy hogy ízlett. Amellett, hogy minden nagyon szép és jó volt, kénytelenek voltunk azt mondani, hogy a csirke nyers volt. A tulaj a fejét csóválta, hogy mindenki ezt mondta ma este, de – és itt az arca belső vívódásról árulkodott, hogy érdemes-e ezeknek magyarázni – ez nem volt nyers, hanem… És itt megint csak legyintett, hogy nem éri meg belevágni a dilettánsok okításába. Végül annyit azért elárult, hogy a húst nem szabad kiszárítani. Ezzel nem volt vitánk.
Viszont – fájdalomdíjként – a csirkét nyersnek találókat megkínálta pálinkával. (Magyarul mindenki ivott, aki nem vezetett). Alighanem mézes lehetett, de ami igazán különlegessé tette, az a zölddió volt. Próbálok visszaemlékezni, hogy ittam-e ennél színvonalasabb pálinkát életemben, de azt hiszem, nem.
