Valamikor ’84 körül kaptam meg életem első Casio óráját. Azt kértem apámtól, hogy legalább négy gombja legyen, a délután négyet tizenhat órának mutassa, és mindenféle gombnyomás nélkül írja ki a másodperceket is.

A három kívánságból egy teljesült: a másodperces. Sajnos csak tizenkét órás üzemmódja volt, és két gombja. Azok viszont süllyesztettek. Ez a különlegesség valamilyen szinten védhetővé tette a két gombot a négygombos órákkal büszkélkedő osztálytársakkal szemben. Aztán hamar kiderült, hogy pontosságban egyetlen más versenyző sem éri utol. Az ezzel járó presztízst – úgy érzem – kellő méltósággal viseltem.

Az óra annyira sportos volt, hogy álszerénységnek tartottam, hogy a szükségszerű vízállóságáról nem tesznek említést a leírásában. El is mentem vele uszodába, és nem is lett semmi baja egészen addig, amíg ki nem jöttem a vízből. Ott elengedte magát a számlapot fedő plexi. Ezt visszaragasztottam, és minden ment tovább, ahogy addig.

Hét évig működött az eredeti elemével, a másodikkal már csak egyet, aztán többet sehogy, semmivel. Még ma is megvan. Emlék.

***

Pár éve elhatároztam, hogy veszek egy olcsó, strapabíró órát, amiben lehet sportolni, úszni, merülni, kirándulni, amit nem sajnálok véletlenül odavágni, stb. Fel sem merült bennem más opció, mint a Casio.

De szomorúan láttam, hogy a pontosság ikonjából divatcikk lett – legtöbbször vállalhatatlan külsővel. Rövid kesergés után kiválasztottam a fenti igényeknek legolcsóbban megfelelő, és engem nem nyolcéves, nemi identitásában bizonytalan gyermekként feltüntető darabot.

Az óra minden fontos paraméterében teljesíti, amit vállalt, de… Az egyik gond a szíjával van. A negyedik lyukban szoros, az ötödikben tág, elforog. Ehhez mérhető tragédia, hogy tulajdonképpen nem tetszik – még akkor sem, ha szemből úgy néz ki, mint egy robotmacska. Mindent egybevetve megakadályoz abban, hogy újra átéljem azt a minőségélményt, amit annak idején. A végén még – ha nincs szerencsém – kiderül, hogy nem is különösebben pontos.