Korábban háromszor kerültem kapcsolatba japán ételekkel. Először egy házibuli féleségben, ahol egy japán középvezető maggiszerű táplálékait ízleltük meg, és arra jutottunk, hogy többségükben penetránsan szarok. Másodszor Mikiéknél ettem egy falat algába göngyölt, rizses masszát. Ez alig hagyott nyomot bennem, nem volt se csodálatos, se rettenetes.

A harmadik eset élénken él az emlékezetemben. Egy bevásárlóközpontban voltam dél körül, és ahogy megéheztem, körüljárattam a szemem. Egy sushi bárra lettem figyelmes. Gondoltam, kipróbálom. Az árak egészen elképesztőek voltak, ezért – és a kötelező óvatosságból – csak egy kis tételt választottam. Volt benne hal, rizs, szójaszósz és wasabi.

Körbeszaglásztam az ételt, nézegettem, aztán fogtam a pálcákat, és felcsíptem a haldarabot. Nem akart szétesni, akárhogy cincáltam. Kicsit bewasabiztam, belemártottam a szójaszószba, és a számhoz emeltem. Mivel egy falatnyinál jóval nagyobbnak tűnt, megpróbáltam elharapni, de kudarcot vallottam. Hiába mozgattam oldalvást metszőfogaimat, hiába marcangoltam, nem tudtam kárt tenni a rostokban. Végül bevettem egyben. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint ha egy vigasztalhatatlan bánatában meghalt patkányfiókát forgattam volna a számban. A zsúfolt, nyílt térben öklendezés fenyegető rémétől megriadva, az arcom szétrepedését kockáztatva utána tömtem egy nagyobb adag, szójaszósszal átitatott rizst, és egy falat wasabit. Sikerült lenyelnem.

A korrekt, értékarányos eljárás persze az lett volna, ha a pulthoz sétálok, kicsit előrehajolok, és mérhetetlen undort kifejező arccal hagyom, hogy a nyálas, nyers darabok kihulljanak a számból.

Forrongó elmémben mindezen emlékek katyvaszával úgy döntöttem, hogy élek a lehetőséggel, és a Torkos Csütörtök alkalmából beszállok egy japán éttermet meglátogató asztaltársaságba. Ha most is hasonló tapasztalatokat szerzek, őszintén elmondhatom, hogy mindent megpróbáltam, és innentől kezdve pattanásig duzzadó nyaki erekkel, számból nyálnyilakat lőve ordíthatok majd mindig, ha a japán konyha szóba kerül.

Először gyümölcslevet kértem. Volt benne eper, narancs meg még valami. Finom volt. Kértem még szakét is. Megkérdezték, hogy hidegen vagy forrón szeretném. A forró őrültségnek hangzott, ezért azt választottam. Kis agyagkancsóban hozták ki, és szintén agyagból készült játékpohárkákból lehetett inni. Nem volt jó. Ugyan csak 13%-os volt, de ízét – könnyen lehet, hogy a hőmérséklete miatt – ugyanaz az alkoholaroma uralta, amit a töményekben gyűlölök.

Innentől kezdve figyeltünk arra, hogy mindenki közvetlen benyomásokat szerezhessen a más tányérján lévő ételekkel kapcsolatban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy csak jót találtam, akárhova nyúltam is. Finoman eltalált, egymással magas szinten harmonizáló ízeket, frissességet, változatosságot. Sok halat és rákot ettünk, meg persze rizst. Sok minden algagyűrűbe volt szorítva.

Persze pálcával igyekeztem enni. A műveletképes szintre eljutni nem olyan nehéz, de a profivá váláshoz azért kellene még gyakorlás. Viszont szert tettem egy érdekes tapasztalatra. Úgy gondolom, hogy a pálca messze nem a leghatékonyabb evőeszköz a világon. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az ilyen kis algás hengerek sokkal jobban kezelhetők vele, mint villával. Az utóbbit beleszúrva ugyanis az étel hajlik rá, hogy darabokra hulljon, míg a pálcákkal egyszerűen közrefoghatjuk, belemárthatjuk, amibe akarjuk, és bekaphatjuk vagy leharaphatjuk a felét.

Szóval kellemes meglepetés volt az egész, de a végén már az elképedés határára sodródtam. Kétféle süteményt próbáltunk ki. Az egyik valami mandulás, fehéres kompozíció volt talán kókusszal – fekete tányéron. A másik (ezt kértem én) csokibástyák belsejébe szorított gyümölcsdarabkák összessége volt csokiöntettel körbelocsolva – fehér tányéron. Az előbbi nagyon finom volt, az utóbbi pedig szavakkal leírhatatlanul csodálatos.