Rögtön a nevével akartam kezdeni a mondatot, de aztán rájöttem, hogy soha nem volt neve. Fel sem merült, hogy elnevezzék. Pedig annyian bábáskodtak a születése körül, annyi embernek köszönhet valamit (mindenkinek mást és mást), ami egyedivé, különlegessé teszi.
Csontváza eredeti (nem műanyag); az iskolai szertárból való. A tantestület és a rendőrség rég lemondott róla, hogy valaha megtalálják. Vedlő komondorok és malamutok szőrével van kitömve a teste, bőre pedig eredetileg bútorok részére szánt marhabőr. Ugyan alsóruházatot is visel, de alkotói a legnagyobb gondot a felsőruházatára fordították. Nemcsak, hogy dacol az időjárás viszontagságaival, hanem – egészen más szempontokat beteljesítve – darabjainak színei is harmonizálnak egymással, és a közönséges feltűnést magasan felülmúló, szinte lehengerlő eleganciát kölcsönöznek a madárijesztőnek.
Ő maga robusztus mellkasára és széles vállaira a legbüszkébb, noha éppen ezeknek veszi a legkevesebb hasznát. Ahogy magasan, a sor elején lévő oszlopon trónol, mást sem tesz álló nap, csak a madarakat várja. Tekintetét magasra, a távolba szegezi, és sóvárogva figyeli az égen röpködőket. Semmire nem vágyik annyira, mint hogy találkozhasson a felhők utazóival.
Legnagyobb sajnálatára a madarak soha nem jönnek elég közel, inkább csak a szomszédos szőlőkig merészkednek. A legelkeserítőbb, hogy nem elég, hogy a többi madárijesztőt nem kerülik, hanem egyenesen rászállnak kiterjesztett karjukra. Mit nem adna érte, ha ezt ő is átélhetné.
Ezért ahogy közeledni látja szárnyas barátait, nyújtózkodni, integetni kezd, s mivel látja, hogy mindez hasztalan, rángatni kezdi magát, le akarja szakítani magát az oszlopról, ami azonban valahogy a testének a része, ezért hiába vonaglik, hiába próbálja a kezével kiszabadítani magát, nem, és nem sikerül.
A madarakat már ennyi is elriasztja. De a madárijesztő ilyenkor elkeseredésében még ordít is egyet, aztán még egyet, és tehetetlenül kénytelen végignézni, ahogy minden madár riadtan száll el még a szomszédos szőlőkből is, nem csak a madárijesztőé közeléből. Egy darabig néz utánuk némán, közben hangtalanul folynak a könnyei végig az orra mellett, le az állán. Onnan a mellkasára csöppennek, ahol már egy jókora, elmosódott szélű folt jelzi, hogy ez így megy évek óta. Azóta, hogy idekerült.
Az ingnek meg se kottyan a sok sós könny, még a színét sem nagyon akarja elengedni. Tulajdonképpen alig venné észre bárki is, hogy ott könnyek nyomai vannak. Úgy értem, ha ránézne bárki...
