Vihar előtti csend volt az osztályon. A kinti párás levegő beszüremlett a betonépületbe. Az ápoltak az asztaloknál ültek. Ilyenkor mindenki a maga dolgával szokott foglalkozni. Olvasni, keresztrejtvényt fejteni, pasziánszozni vagy magában motyogni. De most csak ültek, és vártak.

Egyikük, egy inas, cserzett bőrű férfi alig láthatóan reszketni kezdett. Ujjai kihűltek, hideg nedvesség ült a bőrére. Állkapcsát ütemesen összébb és összébb szorította, aztán a keze is ökölbe szorult. Szájának jobb sarka lefelé hajlott, ajkai remegni kezdtek. Szemeibe hirtelen rémület költözött: tudta, hogy mi következik. Egy hirtelen mozdulattal, robbanásszerűen felállt, a széke éles, fémes csattanással érte a hideg követ, és csikordulva csúszott hátra, a megemelkedett asztal lábai rövidet, hangosat koppantak. Az ápolt íjként feszült meg, és ember torkából még soha nem hallott ordítást préselt ki görcsösen összeránduló tüdejéből.

A többiek megrémültek. Ki-ki habitusa szerint azonnal kirohant a szobából, mások kővé dermedtek, a lehető legkisebbre húzták össze magukat, egy sarokba húzódtak, vagy egyéb módon próbáltak meg láthatatlanná válni. Az ápolt összeszorított fogakkal és ököllel nézett körül. A téboly feszítette belülről. Rettegést keltett a többiekben, de maga is rettegett.

Az ügyeletes ápoló teleszívta a fecskendőt, és tenyerével idegesen, úgy, hogy közben egy pillanatra sem vette le a szemét az őrültről, a csengőre csapott. Ebben a pillanatban, három helyiséggel odébb, Góliát felmagasodott a székéből. A csengő neki szólt. Combjai körül fullasztón feszült meg a nadrág. Ahogy mozdult, érezni lehetett rettenetes tömegét. Robusztus csontozatán hímgorillákéval összevethető izomzat tapadt. Súlyos léptekkel, a legkisebb félelem vagy habozás nélkül indult az ajtó felé, mint aki bármilyen körülmények között bevégzi küldetését, akárki is próbál meg az útjába állni.

A megtébolyodott ápolt hátát mindig a szoba közepe felé tájolva körbe-körbe forgott. Hol lassabban, hol egészen nekiiramodva, de mindvégig őrült gyanakvással a szemében, és mindenre elszánva. A kört lassan tágítani kezdte, így egyre közelebb került a többiekhez. Páran halkan sírni vagy imádkozni kezdtek. A tébolyodott ki-kinyújtotta görbe ujjait, mintha ki akarna tépni a húsukból, aztán megint ökölbe szorította kezeit, hogy kész legyen ütni, ha ütnie kell.

Góliát kívül, a folyosón elérte a szoba ajtaját. A dühöngő épp háttal, az ablak felé állt, amikor benyitott. Az ebben a pillanatban beállt siket csendet csak a tagbaszakadt ápoló felsőjének halk surrogása törte meg, ahogy bepréselte magát az ajtófélfák között. A tébolyodott mozdulatlanná kövült. Ismerte már ezt a hangot. Góliát nyílegyenesen felé tartott. Az óriásnak három lépésébe tellett csak odaérni. Felemelte hatalmas jobb karját, és megmarkolta az előtte jelentéktelennek tűnő férfi vállát. Keze betakarta az egész vállát, és még a hátából is egy jó darabot.

Az érintés pillanatában az inas férfit láthatóan elhagyta az ereje. Izmai elernyedtek, de óriási lélegzetet vett, és ahogy kifújta a levegőt, ömleni kezdtek a könnyei, és zokogva kiáltotta: – Az istenit, Góliát! Iszonyúan féltem! Hol voltál ilyen sokáig? Azt hittem, már soha nem érsz ide. Sokkal gyorsabbnak kellene lenned! Sokkal! Érted?

Ahogy ezt kimondta, egy csapásra megnyugodott, kinyúlt a legközelebb álló szék felé, magához húzta, és rárogyott. Az ügyeletes ápoló eltette a fecskendőt a fiókba, a többi ápolt pedig megkönnyebbülten sustorogni, nyüzsögni kezdett.