Egyszer be fogok ülni a boltba nézni az embereket, és jegyzetelni. Bár végül is jártomban-keltemben is ezt teszem.
Ma egy fiatal nő köszönt rá egy idősebb úrra. Szerintem egy házban lakhatnak. A lány kedves volt. Egy kicsit lesütötte a szemét, és olyan cinkosan (de mindenféle kihívás nélkül) mosolygott az öregre, mintha lett volna a közelmúltban valami apró, hétköznapi közös élményük. Mondjuk együtt ragadtak be a liftbe, vagy egyszerre láttak meg egy aranyos kutyát.
Önkéntelenül is a férfire néztem, hogy viszonozza-e, illetve hogyan viszonozza a köszönést és a gesztust. Meglepve láttam – mert a lány arcán a férfi negatív reakciójából semmi nem tükröződött –, hogy az öregnek helyén volt a szíve, és ha érzett is kísértést, hogy kedves emberként nyilvánuljon meg, győzött benne az önkéntes Bismarck imitátor, és szigorú kőarcát az egész interakció során sikerült hibátlanul megőriznie.
