Csak ketten voltak az égési osztályon. Tibor – akihez látogatóba jöttem – aludt. Nem akartam felébreszteni, így tipródni kezdtem, illetve kicsit körüljárattam a tekintetemet a szobán. A másik beteget nem különösebben néztem meg. Valahogy tolakodónak éreztem volna magam, ha bámulom. Egyébként nem is sok bámulnivaló volt rajta: ő is aludt, egész testét vaskos kötés borította, csak lángvörös feje volt szabadon.

Aztán mégiscsak kinyitotta a szemét. Rám nézett zavartan; látszott, hogy nem pontosan tudja, hol van. Aztán maga elé bámult, és szemmel láthatóan erőltette az agyát, hogy elhelyezze magát térben és időben. Tekintetével megtalálta az órát a falon. Szemei kikerekedtek. – Úristen – suttogta maga elé – indulnom kell a gyerekért!

Megpróbált felülni, de épp csak a fejét tudta megemelni, és elakadt a mozdulattal. A belé hasító fájdalom szétáradt az arcán, hogy egy pillanattal később a döbbenet és kétségbeesés elegyének adja át a helyét. Istenem, mi történt velem? – olvastam ki a szeméből. Összeszorította a fogát, behunyta a szemét, és ezúttal sikerült felkönyökölnie. Könnybe lábadt szemét újra az órára emelte. Bekötött kezét bámulta, ahogy maga mellett támaszkodik a lepedőn. Ahogy oldalra fordult, feljajdult, de szinte eszelős elszántsággal kicsusszant az ágy széléig. Megszédült. Behunyta a szemét, és hangosan zihált. Légzése csendes, szaggatott sírássá változott, de aztán megemberelte magát, és az egyik lábát kinyújtotta az ágy szélén túlra. Kapkodva cikázó szemeivel a semmit kutatta, lábával a papucsát kereste, de úgy, mintha csak pár lábujjnyi választaná el tőle – szemben a valóságos negyvenvalahány centivel, amilyen magas az ágy volt. A papucs nem volt az ágy mellett. A hasztalan kutakodás (illetve a mozgás egyáltalán) kimerítette. Szemei elvesztették a fókuszt, erőtlenül próbált egyensúlyban maradni, de visszahanyatlott az ágyra, és elvesztette az eszméletét.

Egy perc sem telt bele, és újra kinyíltak a szemei, újra zavartan nézett körbe, aztán az órára, aztán megint eszébe jutott a gyerek, hogy azonnal indulni kell érte, és így tovább, minden szóról szóra megismétlődött. – Ezt csinálja egész nap – szólalt meg Tibor oldalról. – Csak ő maradt életben. Nem elég neki a nyugtató, de nem mernek többet adni neki, mert már amit eddig kapott, az is sok lenne egy zászlóaljnak is. A kurva életbe – tette hozzá, és nyelt egy szárazat. Aztán nem szóltunk egy jó darabig.