Nem dohányzom. Amikor pedig régen mégis cigarettáztam, mindig ugyanúgy csináltam. Nagyjából fél szál elszívása után összeszorítottam a gyomromat, színemet szürkészöldre változtattam, és a következő néhány órát keserves, végeláthatatlan hányással töltöttem. A kortárs csoportban ennek volt ugyan egy kellemetlen mellékzöngéje, de mégiscsak be kellett látnom, hogy nem leszek nikotinista.

A pipázás is csak annyira érdekelt, hogy szívesen szippantottam kellemes füstjéből, de szívni – még letüdőzés nélkül is – egyértelmű kellemetlenségnek tartottam. Párszor tettem még óvatos kísérleteket a cigarettával, melyek során – még a rosszullétet elkerülve is – arra a következtetésre jutottam, hogy ez a drogok legalja. Valami könnyűség érzést ad, meg elveri az éhséget, de amúgy se magamra nézve hízelgő tévképzetek, se egy értékelhető hallucináció, semmi.

Mindezek ellenére még Egyiptomban megtetszett a shisha, azaz a vízipipa. Vettem is egy rendes, működő, nem csak dísznek való darabot, ma is megvan. Ezt is meg tudom számolni talán egy kezemen is, hogy hányszor használtam, de az volt benne a pláne, hogy gyümölcsös dohányt tettünk bele, és – legalábbis én – csak a számban öblögettem a füstjével, ahogy azt a pipákkal kapcsolatban hallottam, hogy kell.

Szíriában és Jordániában is nagy népszerűségnek örvend a shisházás. Vannak külön erre szakosodott helyek is, ahol ezen kívül maximum még egy teát iszik meg az ember, de az éttermekben is magától értetődik, hogy a vendégek rendelnek egy pipát maguknak. Ez velünk is sokszor előfordult.

Egyik önkéntes segítőnk elárulta, hogy egyetlen shisha elfogyasztása körülbelül egy doboz cigaretta elszívásának felel meg, és szó sincs róla, hogy öblögetni kellene vele: rendesen le kell tüdőzni. Az egész nagyon hangulatos egyébként, az ember szívesen eljátszik a kifújt füsttel, az illata kifejezetten kellemes. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom úgy, ahogy elő van írva. Maximum rosszul leszek.

A futással, úszással és biciklizéssel szerzett vitálkapacitásomat hadrendbe állítva konokul szívni kezdtem, aztán kövér, sűrű füstöt eregettem, és újra meg újra, amikor rám került a sor. (A helyiek, illetve mindenki, aki érdemben vízipipázik, egymaga bánik el eggyel). Tulajdonképpen meg sem lepődtem rajta, hogy nem lettem rosszul. Csak tüdőztem, pöfékeltem, karikákat eregettem, élveztem az illatot, és helyezgettem a nyelvemet, hogy a dohány ízének minden komponensét felfedezhessem. Közben beszélgettünk, és nevetgéltünk. Könnyűnek és vidámnak éreztem magam, az egyik alkalom előtti mardosó éhségem pedig nyomtalanul elillant. Szóval semmi rosszat nem tudok mondani. (A tüdőrákról sok más helyen lehet olvasni).

Az éttermekben kifejezett szakemberek foglalkoznak a shishák beüzemelésével és élőn tartásával. Megtömik, faszenet tesznek rá, (saját szipkájukat használva) megszívogatják, és működőn teszik le a vendég elé, később pedig cserélgetik rajta a szenet. Ennek az egésznek kb. délben állnak neki, és folytatják késő éjszakáig. Aztán másnap, meg nyáron, és jövőre. Nem tudom, ez hány doboz ciginek felel meg, de idősebb „felszívót” nem láttunk egyet sem.