A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Függő vagyok, ez van...

2008. november 21. - suhodminyák

 

Pedig már tegnapelőtt láttam, hogy az utolsó morzsákat kaparom össze. Akartam is venni, de valahogy kiment a fejemből. Egy kicsit még azt is gondoltam, hogy nem olyan fontos az egész. De mára végleg, teljesen elfogyott. Nem volt már reggel sem. Nem baj, gondoltam, nehogy már tragédia legyen, nincs és kész. Így mentem el otthonról. Odafelé menet zenét hallgattam, és annyira megnyugodtam, hogy mire beértem, egészen ki is ment a fejemből. Lett is volna pedig alkalmam hozzájutni – na, nem azt mondom, hogy hosszabb távra is elég mennyiséghez, de annyihoz feltétlenül, ami hirtelen kisegít. És nem éltem a lehetőséggel. Hiba volt, most már belátom. Délben már csak erre tudtam gondolni. Hogy keríteni kell valahonnan. Mikor tudok már eljönni?! A hazafelé útra nem is emlékszem szinte. Csak az ismerős megállók, sarkok képét tudom felidézni, de nem tudom, meddig tartott az út. Rögtön hazajöttem, és először is feltekertem a fűtést, aztán átöltöztem kényelmes ruhába. Tudniillik meg akartam adni a módját, és azt hiszem, magamnak is bizonyítani akartam, hogy meg tudom őrizni a méltóságomat, nem fog mozgatni, mint egy marionettbábut. Úgyhogy komótosan mentem oda. De csak a hűlt helyét találtam. Persze! Hiszen elfogyott, pontosan erről van szó! De ostoba vagyok. Szétszórt. Ez már a hiányának a jele kell, hogy legyen. A rohadt életbe. Nem baj. Úgy döntöttem, hogy megkeményítem a szívem, és nem szerzek. Ma legalábbis nem. Persze volt ebben egy kis csalás, kint ugyanis ocsmány idő volt. Ólmos, szürke nyák mindenfelé, alattomosan csontig kúszó párás hideggel. Én pedig, ha egyszer hazaértem, nem szívesen mozdulok ki még egyszer, pláne ilyen időben. Ledőltem inkább olvasgatni. De mindig azon kaptam magam, hogy elkalandozom, nem tudom, mit olvasok, nem is nézem már a betűket, csak azt a jellegzetes, aromás illatot akarom erőnek erejével felidézni magamban, ami ráadásul nem is lényeges, hiába is érezném, az kevés lenne, nagyon kevés, csak a közelségét jelezné, de nekem ő maga kell. Nyugtalan lettem. Nem akartam bevallani magamnak, de éreztem, hogy nem fog menni. Nem fogom tudni megcsinálni. Kell! Magamra rángattam az utcai ruhámat, és miközben a cipőmet kötöttem be türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal, arra gondoltam, hogy szerencse, hogy könnyen be lehet szerezni, manapság olyan könnyen hozzá lehet jutni, hogy van több forrásom is, ráadásul telefonálnom sem kell. Futottam lefelé a lépcsőn, ki a kapun, és felfelé az utcán. A tócsák vize fröcskölt szét hosszú lépteim nyomán, nyitott szájjal faltam a levegőt. Csak az utca végéig kellett eljutnom. Simán ment minden: kértem, megkaptam és fizettem. Hazafelé – ugyanúgy, mint az előbb – rohantam. A lakásajtónál már kijött rajtam minden feszültség. Nem találtam bele elsőre a zárba, a kulcs leesett, én pedig kissé magamat is meglepve hangosan, és csúnyán káromkodtam. Amint végre bejutottam, le se vetkőztem, csak siettem be, csak úgy cipőben a konyhába az ollóért, és rögtön felvágtam a zacskót, aztán csak úgy, minden porciózás, vagy finomkodás nélkül egyszerűen beleöntöttem a szűrőbe, vizet engedtem alá, és felraktam a tűzhelyre. A következő hat perc pokoli volt, de az első korty kávé megnyugvást hozva áradt szét a testemben.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr965032030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_51006 2008.11.21. 17:39:59

Építőnek szánom: nem nagyon szokott hiba lenni a művekben, ezért megakadtam a marionettbábun.

Ismeretlen_35729 2008.11.21. 17:51:49

Kösz, javítottam.

Ahladhi 2008.11.21. 19:13:17

Csak kávé?...
süti beállítások módosítása