A medencék mellől bementünk egy könnyűszerkezetes, nyitott oldalú épületbe, hogy a nap gyilkos sugaraitól mentesüljünk egy időre. Alig léptünk párat, és egy magányosan játszadozó csecsemőt vettünk észre.

Mindössze egy pelenkát viselt, de csodálatos módon ült, pedig – amennyire meg tudtam ítélni – olyan kicsi volt még, hogy az is nagy szó lett volna, ha fektében önerejéből meg tud fordulni. Valami furcsa tárgyat tartott a kezében, és egy felnőtt gondterhelt elmélyültségével vizsgálgatta. Akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok rájönni, mi lehetett ez a titokzatos tárgy.

Először Bence szólította meg. A szülei holléte felől érdeklődött, mire a srác kifogástalan, és persze korát meghazudtoló magyarsággal válaszolta, hogy sajnos egyáltalán nem beszél magyarul.

Erre én erőt vettem magamon, és rég nem használt német tudásomat elővéve kezdtem kérdezgetni a pelenkást, aki szemét vizsgálódása tárgyáról le nem véve, mintegy félvállról, de mégsem nem tiszteletlenül, és továbbra is igényes magyarsággal válaszolgatott.

Megint csak hiába erőltetem az emlékezetemet, nem emlékszem rá, hogy miről beszéltünk. De biztos vagyok benne, hogy meg kellett, hogy kérdezzem, hogy hol vannak tulajdonképpen a szülei. Szerintem azt is biztos megkérdeztem, hogy mi ez a tárgy, amit annyira vizslat.

De végül csak azt tudom felidézni, hogy miközben Bence észrevétlenül eltűnt, beszélgetésünk kínos csöndbe fulladt. Én úgy éreztem, hogy egyrészt fárasztom a gyereket, feltartom a nagy munkájában, másrészt tagadhatatlanul folyó diskurzusunk ellenére valahogy mégsem beszélünk egy nyelvet, nem vagyunk egy hullámhosszon. Hát igen. Soha nem értettem igazán szót a gyerekekkel.