Mindenki emlékszik gyerekkorából akkori eszével felfoghatatlan rejtélyekre, amiknek a nyitjára saját erejéből egyszerűen képtelen volt rájönni.

Nekem ilyen volt, amikor anyámmal mentünk hazafelé, ő pedig az újságárusnál mindig megkérdezte, hogy van-e már Magyar Konyha. Elképesztett a kérdés. A miénk milyen, ha nem magyar? Hogy visszük haza? Az újságos hogy fogja odaadni? Itt van ebben a kis bódéban? Akár több vevőnek való mennyiség is?

A másik hasonló az volt, amikor a társasházunk udvaráról egy Trabant kanyarodott ki, aminek – halványkék színével szöges ellentétben – barna volt a bal első sárvédője. Megkérdeztem apámat, hogy ennek mi az oka. Ő azt válaszolta, hogy azért ilyen, mert össze volt törve. És bebarnult? Vagy így gyógyul? Vagy akit egyszer összetörtek, annak jelet kell viselnie?

Mindkét esetben közös pont, hogy szinte az ájulásig hajtottam az agyamat, hogy rendet tegyek a káoszban, de az eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, amit nem értek. Biztos azért, mert szüleimet mindentudónak tartottam, és azt gondoltam, hogy kérdésemre szükségképpen a tökéletes választ kaptam, annál jobbat pedig úgysem remélhetek, értelmetlen lenne tovább kérdezősködnöm.