Az egész Vili szépapjával kezdődött. Fogadásból nekilátott, hogy egy szekér dinnyét megegyen. Makacs ember volt, így lehetetlen vállalkozásáról barátai, családja sem tudta lebeszélni. Egyszerűen halálra ette magát. (A szekéren szinte nem is látszott, hogy fogyott róla dinnye).
Vilmos ükapja – a mai napig tisztázatlan módon – egy vaskos cikk, a torkán is alig leférő dinnye felét juttatta a tüdejébe, ahonnan azt a keserves haláltusa nagyjából egy perce alatt képtelenség volt visszahozni.
A dédapját a Dinnyéssy-birtok határától fél kilométerre találták holtan. Mellette egy kisebb, félig megevett dinnye hevert. Senki sem tudja, mi történt pontosan.
Az apja egy vasárnapi ebéd közben allergiás rohammal reagált a desszertként felkínált dinnyére. Az egész ember, minden külső és belső szervével együtt ijesztő méretűre dagadt, majd heves reszketés és sípoló légzéshangok közepette halt meg.
Szegény Vilit most temettük. Pedig ő már ismerte a család átkát, tudta, hogy nem ehet dinnyét. Még mondta is nekünk, hogy semmilyen körülmények között ne hagyjuk, soha az életben, hogy dinnyét akár csak a kezébe is vegyen. Sőt, azt is kérte, hogy a „semmilyen körülmények közöttet” komolyan vegyük. Lehet, hogy megpróbálja majd viccnek álcázni, vagy könyörögni fog, vagy utasítani minket, hogy hagyjuk a saját dolgával törődni, de nekünk akkor is ki kell tartanunk, minden áron meg kell akadályoznunk, hogy dinnyét egyen.
Először rendben is ment minden azon a szombat estén. Még csak azt sem furcsálltuk, hogy pont ő hozott dinnyét, hiszen mindig is jólelkű volt, illetve mindig hozott valamit. Viccelt is ezzel, fekete humora volt, melyet őszintén szólva mindannyian élveztünk. Aztán azt vettük észre, hogy egész este a dinnyére sandít, hogy gyümölcsökről, vitaminokról és víztartalomról beszél csak úgy általánosságban. Először olyan óvatosan nyúlt a dinnyéért, olyan ügyesen húzta vissza a kezét, hogy láttuk ugyan, hogy mit csinál, de egyszerűen nem hittük el, vagy nem jutott el az agyunkig. Nem tudom. Később a mozdulatot viccesen eltúlozva megismételte, melyre riadtan ugrottunk oda, aztán persze jót nevettünk a tréfán.
De végül – bosszantó módon – a létező „legócskább” trükknek ugrottunk be. Vili hirtelen, riadt szemekkel a falra mutatott, majd ahogy mindenki odakapta tekintetét, megfogta az asztalon lévő szeletet, és a szájához emelte. Nem harapott bele rögtön, így amikor visszafordultunk, még időben voltunk, hogy megakadályozzuk szörnyű tettét, és kitéptük a kezéből a dinnyét, Noémi ki is futott vele a WC-be, hogy azon nyomban lehúzza, Imre Vili és az asztal közé állt, hátha még van valahol a poharak, tányérok között egy a végzetes gyümölcsből. De Vili ekkor hirtelen megfordult, és démoni elszánással az arcán a fal tövében megbúvó szatyorra vetette magát, és belemarkolt a jó előre odakészített dinnyeszeletbe, amit érkezésekor taktikusan nem vett elő. A hátul lévők nem érhettek a kezéig, én pedig a kerevettől nem fértem hozzá elég gyorsan. Pedig ahogy óriásit harapott hússzínű végzetéből, még kinézett rám oldalra. Rettegő könyörgést láttam a szemében, de az óriási falat ugyanebben a pillanatban csúszott le a torkán. Ekkor mintha megállt volna az idő. A siket csendet csak a nyelés hangja törte meg, majd a következő pillanatban a suhogás, ahogy lecsúszott a kerevet szövetén, aztán az a tompa puffanás a parkettán.
